1. fejezet - Bevezetés
Azt mondják, ha becsuksz egy ajtót ,mindig kinyílik egy másik. Hogy egyszer majd minden rendbe jön, és hogy Isten mindenkin segít. Nos, én úgy érzem, hogy már számtalan ajtót becsuktam, de egyik sem nyílt ki. Semmi nem jön rendbe és az Istenbe vetett hitem is halványul. Szentségtörés, tudom. Számtalan kérdésem lenne Istenhez, megannyi miért és minek. De miért tenném fel őket? Minek, hiszen úgysem válaszol.
- Esik a vérnyomás… - hallom magam mellől, letörlök egy izzadságcseppet a homlokomról és az előttem fekvő kis testre szegezem a tekintetem. Nem halhatsz meg, nem engedhetlek el, még nem. Annyi mindent nem éltél még át, annyi mindent kell még megtapasztalnod.
- Adjatok még egy kis vért és szívmasszást kérek! – ledobom a szikét és a puszta kezemmel dolgozom tovább, mennyire más értelmet nyer így a mondat. A kezemben tartom a szívedet. Elhalványulnak a sallangok és csak a puszta, véres tények maradnak. Tényleg a kezemben van ennek a kicsi lánynak a szíve, érzem az apró, gyenge dobbanásokat, ahogyan küzd. Tarts ki, még egy kicsit.
- Légzés? – saját, hideg hangomat hallom. A műtőslámpa világítja meg a kegyetlen valóságot. Itt nincs helye az érzelmeknek, nincs helye más embernek csak te vagy és az, aki előtted fekszik. Mindenkinek ezt kell most éreznie.
- Stabilizálódik.
- Kapcsoljuk oxigénre, nem kockáztathatunk – gyerünk, kicsi lány.
- Bypass –működés?
- 1, 45-el javul.
- Remek! Artériák újraindulnak, szívmasszást leállítani! – nyugodt vagyok, nem gondolok másra! Sikerülnie kell!
- Vérnyomás rendben, spontán légzés beindult! Varrhatunk! – sikerült! Hátrálok egy lépést és nekidőlök a falnak.
- Gratulálok doktornő! – távolinak tűnik ez a mondat és még nem is fogom fel teljesen.
Három órája állunk a műtőben, nehezen tudok visszacsöppenni a valóságba. Elindulok kifelé és ahogy kilépek a csapóajtón és megcsap a kinti levegő majd azzal együtt a hétköznapi gondolatok is visszaszivárognak a fejembe. Leveszem a gumikesztyűt és a zsákba dobom, érzem, hogy valaki segít levenni a köpenyt, majd megszabadulok a kendőtől is. Megnyitom a csapot és sokáig engedem a forróvizet a kezemre, lassan megnyugszom. Hátrafordulok, mögöttem áll Mark, az egyik srác, aki segített a műtétnél.
- Két óránként csináljatok egy EKG-t és küldd be hozzám – bólint és mosolyog, visszamosolygok rá. Sikerült!
* * *
- Jajj Nando, hogy lehetsz ilyen önző! – oldalra nézek. Naná, hogy az a hülye Pepe! Vágok rá egy grimaszt.
- Pepe, ha nem tűnt volna fel kapus vagy, azért nem passzol neked senki!
- Jó, jó leállunk! Jaj fiúk, egy kicsit több komolyságot! – az öreg Roy, nem érti a spanyol humort, dicséretére legyen mondva, hogy legalább próbálkozik. – gyertek ide, elmondom hogy kik kezdenek pénteken. – a csapat fáradtan, de vidáman indul el a mester felé.
Pepe átkarolja a vállamat én pedig a nyakamban lógó karjába kapaszkodom és megpróbálom a földre húzni, kevésbé sikeresen, na most mondja valaki, hogy nem számít tizenöt kiló ide vagy oda.
- Kevés vagy te ehhez kiscsillag! – vigyorog Reina győzedelmesen.
- Én? Kevés? – belebokszolok a hasába, mire ő lefogja a kezem, hiába próbálok szabadulni. A csapat tagjai mosolyogva nézik a produkciót, pedig ez már-már minden edzés végén lejátszódik.
- Na de fiúk, mintha öt évesek lennétek. Kicsit több komolyságot! – bűnbánó arccal nézünk Royra.
- Neee…Roy bácsi, ne tessék minket megbüntetni – fogja magát álkönyörgésre Pepe, miközben nagy szemeket meresztget a már mosolygó edzőre.
- Na gyertek már, gyertek. Szóval, holnap este még egy edzés és péntekre mindenkitől a legnagyobb odafigyelést várom. Mindenkinek a legjobb formáját kell hoznia! Ne hajszoljátok túl magatokat, de a 120 százalékot mindenkitől elvárom. Meg kell vernünk a Manchestert! Eddig 127 gólt szereztünk a szezonban és a harmadik legtöbbet a klub történetében…
- …ebből 126 kontrából született egy pedig öngól volt - vágott elébe a lélekemelő szónoklatnak Kuyt, mire mindenki elkezdett röhögni. Hiába, az a fránya holland humor.
- Köszönöm Dirk, szóval a lényeg, hogy mindenkinek a maximumot kell nyújtania. A kezdők névsorát kiraktam az öltözőben, semmi nagyobb változás. Javier te leszel a jobb szélen, majd még holnap gyakoroljuk. Köszönöm, mehettek! – még egy taps az edzőbácsinak, és persze nekünk, majd mindenki elindul az öltözők felé, csak Pepe áll még mindig egy helyben és mormol valamit maga elé.
- Ja-vi-er Mascherano. Mascherano.
- Na mivan Pepe becsavarodtál? – nézek rá kétkedően.
- Javier Mascherano. Óóóó…
- Mivan? – lehet becsavarodott.
- Szép név, dallamos akár el is lehetne táncolni… áú… ezt most miért – csaptam egy nagyot a kopasz fejére.
- Mert dilis vagy! Gyere már, Yolanda vár! – én is elindultam az öltözők felé.
- Gyere már, Yolanda vár… párárárrám… Yolanda vár… - szökdécselt Pepe mögöttem, mint egy öt éves, vagy inkább mint egy értelmi fogyatékos. Lemondóan sóhajtottam és bementem az öltözőbe.
